Megérkeztünk Amerikába, és végre tudok egy kis időt szakítani az élmények leírására.
Budapestről egy 70 személyes kisgéppel utaztunk Varsóba, és bár csodálatos idő volt, a kis propelleres géppel meglehetősen "intenzív" volt a felszállás és landolás. 1 óra alatt Lengyelországban voltunk, ahol a TranzitDesk felkeresése után nyugodtan kivártuk a JFK-re tartó járat indulását.

A kb. 280 fős Boeing 787 Dreamliner már egészen más világ volt: annyi italt kaptunk amennyit csak akartunk, volt ebéd és uzsonna is, és egy komplett szórakoztatóközpont az üléseink előtt. A Trónok harcától kezdve az Ultron koráig rengeteg film, sorozat és játék közül válogathattunk, angol, lengyel meg valami kínai nyelven :-) A landolás simán ment, kivételesen nem fájt a fülem sem. Egy nyomtatványt ki kellett tölteni, hogy nem viszünk fegyvert, fertőzést vagy veszélyes anyagot az államokba.

Kiszálltunk a repülőből, és azt hittük túl vagyunk a nehezén... aztán megláttuk a bevándorlási kapuk előtt álló sort, ahova a nem-amerikai-állampolgàroknak kellett beállni. Kisgyerekes családokat előreengedték, de mi fáradtan, szomjasan és éhesen besoroltunk, 15 órája ébren és úton voltunk (ott még csak délután 3 óra volt) és itt még azt is mondhatják, hogy helloszia te ide nem jöhetsz be. Hát 1,5 óra várakozás után egy fekete hölgy fogadott minket (dolgozó fehér embert 3. napunkon láttunk először), amint meglátott minket, eltakarta a szemét a kezével, és az ujjai közül kikukucskált ránk. Ő volt az ellenőr, aki bepecsétel az útlevelünkre, hogy mehetünk vagy sem. Elég lazára vette a dolgot, szerintem elege volt a tömegből, gyors ujjlenyomat vétel után már mehettünk is a bőröndökért. Ezután az AirTrain-nel haladtunk tovább, ami a reptér termináljai közt ingyenesen jár, és elvitt minket az Alamo autókölcsönzőbe. 2015-ös Crysler 200c, New Jersey állambeli kocsival belevetettük magunkat a new yorki forgalomba, GPS nélkül! Merthogy a drága vagy 30 percig gondolkodott, hogy hol a fenében vagyunk és milyen térkép kell ide. De a kocsi nagyon tetszik, különböző stílusú zenék vannak feltöltve rá, tolatókamerás, 170 lóerős, bár utóbbinak itt semmi hasznát nem vesszük, mert max 65 mph-val lehet menni, amit igazából mindenki betart.
Rögtön Stamford (Connecticut) felé vettük az irányt a minimum 4 sávos úton, ahol nincs jobbratartási kötelezettség, és jobbról-balról sokszor index nélkül bevágnak élénk a kamionok is. Motorosok nem viselnek még bukósisakot sem, rövidgatyában tolják az autópályán is. Piros lámpánál lehet jobbra kanyarodni, kivéve ha ezt külön tiltja egy tábla. Mindentől eltekintve kényelmesen lehet közlekedni, és komolyan mindenki segítőkész! Járdán, boltban vagy bárhol megkérdezi a járókelő, hogy segíthet-e valamiben.

Gyorsan eljutottunk a szállásunkra, ahol a 4. emeleten kaptunk szobát. Ez azért érdekes, mert volt egy erkélyünk, ahova nem vezetett ajtó, sőt az ablak is be volt építve. Gondolták a szellőzést megoldja a légkondi. A wc-ről is említést kell tennem, mert egy csurigvizes kádhoz hasonlít leginkább... gondolom az átlagos amerikai hátsóhoz méretezték.
Még aznap elmentünk bevásárolni a helyi hipermarketbe. Nem apróznak el semmit, kannában kapod a kólát, színes extra cukros löttyöket, bezzeg az ásványvizet félliteresben. Bárhová mentünk, kb 1,5 literes jegeskávét szürcsölnek gyerekek és felnőttek, vezetés közben telefonálnaknak vagy sms-eznek. Az összes üzletben fájdalmasan hideg van a klíma miatt, míg kint 30 fok.
A sok furcsaság ellenére nagyon tetszik minden, a következő napokaban Boston felé indulunk, strandolunk az óceánnál, meglátogatjuk a Mayflower 2-t, és megnézzük Salemet is! ;-)

Brit töltőmet otthon EU konverterrel használom, itt ezt is át kellett alakítani:

Térképrészlet